A plus size témával kapcsolatban annyi mindenről szeretnék írni, és ez mind egyszerre van itt a fejemben. Mint kisgyerek a játékboltban, azt sem tudom, hol kezdjem. Óriási dolog ez most nekem, mármint, hogy erről írok. Amiatt, hogy ebben a pillanatban átlépek, szétrobbantok egy sokéves korlátot. Hálás vagyok magamnak ezért. Ez egy „gyógyító” írás nekem, és közben azt remélem, hogy ha saját belső vívódásaimról, felismeréseimről, és az eredményeimről írok, ez talán neked is hozzájárulás lehet ahhoz, hogy másként nézz magadra, és megváltoztasd a dolgokat.
A testem és én örökös harcban voltunk és most itt az áttörés. Mert már hajlandó vagyok együttműködni vele, odafigyelni arra mit kér, mi a jó neki. De nem szaladok ennyire előre, kezdjük az elején.
Plus size -nak lenni, nekem kényelmetlen.
Ezt elismernem sokkal nagyobb dolog volt, mint úgy tenni, mintha ez egy komfortos érzés lenne, és egyáltalán nem zavarna, hogy ilyenné tettem a testem. Ha elismerem, hogy pocsékul érzem magam a bőrömben, akkor abból tudok választani valami mást, változtathatok rajta, és mellesleg felismerhetem, hogy hol vagyok ellenállásban ezzel az egésszel. Lehetséges, hogy ezt az állapotot nem lehet igazán szeretni, de megengedésben lenni vele eléggé célszerű. Már csak azért is, mert felesleges olyasminek ellenállni, ami már ott van. Ez pokollá teheti az életünket.
Megengedésben lenni, nem ugyanaz, mint belenyugodni, feladni.
Azt jelenti nem akarok harcolni ellene, és nem alázom le magam minden nap azzal, hogy de szarul nézek ki. Ugyanakkor, ha szeretném, hogy változzon, akkor teszek érte. Hát ez nem egy két hetes folyamat volt, mire idáig eljutottam.
Ha visszagondolok arra, hogy életem azon szakaszaiban, amikor igazán jól néztem ki, hogyan bántam magammal, akkor iszonyúan hálás vagyok a testemnek, hogy még mindig szolgál engem, és nem sértődött meg végleg, és adta be a kulcsot. Elismerem, hogy rettenetesen hiú voltam mindig is, folyton kritizáltam a külsőmet, semmi nem volt elég jó nekem. Bár ismertem olyat, aki ezt még nálam is magasabb fokon űzte, azért meg kell hagyni elég hatékonyan bántalmaztam magam én is. Ha a nézőpontjaink határozzák meg a valóságunkat, akkor semmi meglepő nincs abban, hogy végül megteremtettem magamnak azt, ami ellen folyamatosan küzdöttem.
Bevettem, hogy van egy ideális súly, méret, egy ideális alak, amit el kell érnem ahhoz, hogy jó nő legyek. Elhittem, hogy ez a kulcsa a boldogságomnak, és amíg ez nincs meg, addig bizony nem lehetek jól. Így aztán nem voltam jól 60 kilósan sem, hiszen az én ideális súlyom a táblázat szerint 52 kiló. Az ideális szót ki kéne irtanunk a szótárunkból, folyton csak bajt okoz!
Visszatérve a kényelmetlenségre.
Mitől is kényelmetlen nekem ez, ha már megengedésben vagyok vele?
A beszűkült mozgástartomány, az állóképességem romlása miatt, és mert nincs „tér”, nincs könnyedség a testemben. És ezzel együtt valahogy az élet áramlása, aktivitása is más. Szóval elismerem, hogy az én testem nem szeret elhízott lenni.
A megengedés pedig azt jelenti, elengedtem a harcot, az ellenállást, és milyen érdekes, szinte azonnal nyílt egy tér, amiben választottam valami mást, mint ami eddig volt. És ezzel a választással együtt járt, hogy végre cselekszem. Korábban arra vártam, hogy majd egyszer csak magától megoldódik az egész. Vártam, hogy elindul a folyamat, mint ahogy sokan beszámolnak róla, hogy minden különösebb változtatás nélkül lefogytak 10-20 kilót. Valami biztosan változott bennük, mert változás nélkül csak ugyanazt teremtjük újra meg újra.
Kialakítottam, vagy átvettem egy olyan nézőpontot, hogy csak ha eljutok a tudatosság egy szintjére, akkor tudom végleg megoldani a súlykérdést. Így vártam, és vártam. Aztán ledöbbentett a felismerés, hogy egy csomó tudatos és elhízott embert ismerek. Szóval a kettő egyáltalán nem függ össze, aki tudatos, az még nem jelenti feltétlenül azt, hogy testtudata is van. Ráadásul ez a nézőpont így eléggé korlátozó, akár hosszú időre beragaszthat. Azzal, hogy ezt bevettem, rosszá tettem a cselekvést, az aktív közreműködést, közben a testem egyre rosszabb állapotba kerül. Így választottam valami mást! Most végre tényleg választottam (nem csak úgy tettem), beleálltam az erőmbe, és megkövetelem magamtól, hogy mindent megtegyek önmagamért. És érzékelem, hogy ez az az energia, amiben minden működik.
És nem kizárt, hogy plus size leszek mindig is.
Bár néha elcsábulok, igyekszem nem kitűzni a 38-as méretet. Akkor sem, ha voltam olyan is. Inkább azzal megyek, hogy mi az, amit a testem szeretne? Hogy szeretne kinézni? Bízom a testemben, abban, hogy tudja, mi a legjobb nekem. Bármilyen méretű is legyek végül, azzal rendben leszek.
Amire viszont különösen érdemes ébernek lenni, hogy ne a testemen „verjem le” a lelki ügyeket, ne pótcselekvés legyen az evés. De erről majd egy későbbi posztban írok.
Addig is, azt javaslom, ismerd el, ami van, és kerülj megengedésbe vele.
Ha kész vagy arra, hogy a saját egyediségedet megmutasd, ha felfedeznéd a saját egyedi stílusodat, akkor a Ragyogj fel! – stíluskarakter evolúció jól jöhet hozzá!
Tetszik, amit itt olvastál? További hasznos ötleteket találsz a 21 Tipp az önkifejező, stílusos és kortalan önmagadhoz e-mail mini kurzusban. Ráadásul a feliratkozással megkapod a “Hogyan nézz tükörbe komplexusok nélkül” című tudásanyagot is. Itt tudsz feliratkozni rá:
