Egyik kedves kliensem nem is olyan régen kicsit kétkedve megkérdezte tőlem, hogy „Te is szoktál gödörbe kerülni?” Jólesett a kimondatlan feltételezése, hogy én már „kész” vagyok, tökéletesen kidolgoztam magamból minden korlátozó hitrendszeremet, de ki kellett ábrándítanom. Spirituális egóm, ha lenne, bizonyára eljátszatta volna velem, hogy én már oly magasan szárnyalok, hogy a „problémák” meg sem érintenek. Szerencsére nincs nekem olyan, nem képzelem magam sem többnek, sem jobbnak másoknál így nem esett nehezemre beismerni, hogy bizony nekem is adódhatnak olyan kihívások az életembe, amikkel küzdök rendesen. Nekem is előfordul lelki mélypont! Aki azt akarja elhitetni magáról, hogy ő tökéletesen, minden téren és állandóan rendben van, az nem őszinte, talán még magához sem. Másik lehetőség, hogy csücsül a komfortzónájában és semmi kihívás és megmérettetés, mert nem képes átlépni a korlátain, ezért inkább kísérletet sem tesz arra, hogy változtasson az életén.
De most nem is erről szeretnék írni,
hanem arról, hogy velem hogy volt ez mostanság. Ha olvasod a blogomat, talán feltűnt, hogy eltűntem néhány hónapra. A lelki mélypont kicsit hosszabbra nyúlt, mint szerettem volna, de így alakult. Ezek a hónapok az elengedésről és az elfogadásról szóltak. Nagyszerű dolog, amikor már azt hiszed, neked megy mindkettő, akkor kapsz néhány olyan fricskát, amik rámutatnak, hogy ugyan dehogy, van még dolgod vele bőven.
Lelki mélypont: az elmélet és a gyakorlat
Velem is ez történt. Meg voltam győződve róla, hogy rendkívül elfogadó vagyok, és könnyedén elengedem mindazt, ami menni akar, vagy ami már nem szolgál engem. Na és itt jött a csavar. Ami elméletben működik, amiről azt hiszed hogy tudod, az a hús-vér valóságban még nem biztos, hogy úgy is van. Esetemben nem is volt, úgyhogy az ÉLET belenyomta az orromat, és megmutatta az újabb fejlődési lehetőséget. Sebaj.
Két hónapig oltári drámában voltam, hagytam megélni a fájdalmamat. Tombolt a lelki mélypont Lehetett volna rövidebb is, de a csontvázak folyamatosan estek ki a szekrényből, szóval amikor már azt hittem túl vagyok rajta, kaptam még egy adaggal. Az érzések megélését fontosnak tartom, nem akarom én legyűrni és újabb korlátozó hitrendszert építeni belőle, hogy aztán a tudatalattim a legváratlanabb pillanatba dobja elém megint.
Lelki mélypont után magasabb szint
Ami nem öl meg, az megerősít – mondta Nietzsche, és nagyon igaza volt. A szétesést mindig egy magasabb szinten való összerendeződés követi. Nem is bánom, hogy így alakult, mert így a lelki mélypont során megtudtam magamról ismét valami újat, sokkal-sokkal, és még annál is erősebb vagyok, mint gondoltam. Sőt, nem csak erős vagyok, hanem képes vagyok kezelni a kezelhetetlent és nem is halok bele. Úgy tűnik, van élet, az élet után…
Ami még szintén érdekes, hogy megváltozik az értékrend is közben. Ami addig természetesnek tűnt, az jóval értékesebbé vált. Valami ilyesmit érezhet a „halálos” beteg, aki meggyógyult.
Lelki mélypont: mások támogatásával
Van egy olyan hitrendszerem (lehet el kéne engednem), hogy akkor vagyok hiteles, ha megéltem, tapasztaltam azt amiről beszélek, mert akkor ha nem is tudom biztosan (hiszen mindannyian mások vagyunk) mit él át a kliensem, de legalább megéltem hasonlót, és nem csak feltételezem, hogy mit érezhet és miről beszél. Nyílván nem arról beszélek, hogy mindig minden élethelyzetet meg kell élnem ami másokkal is megesett, hanem arról, hogy minden életterületen voltam már válságban, így nem csak könyvekből és tanulmányokból ismerem az életet. Persze nem kell ahhoz meghalni, hogy támasza legyek egy haldoklónak, de nem árt, ha láttam már, sőt aktív részese (inkább segítője) voltam valaki átlépésének.
Ebből a szempontból „elkényeztetett” az élet, talán ez a hitrendszer tette lehetővé, hogy a kapcsolatok, a bőség, siker, gyógyulás stb. terén is szerezzek tapasztalatokat.
Most már köszönöm, jól vagyok és megint felfelé ívelek. Újra számíthatsz az írásaimra, sőt a programok száma is nő a közeljövőben…
Ha van hasonló történeted, oszd meg velem, szívesen „meghallgatom”!
