Könnyű dolog hálásnak lennünk a jó dolgokért az életünkben, de mi van azokkal az élethelyzetekkel amelyekben nehéz helyt állnunk? Vajon ott észre tudjuk-e venni, mi a tanítása a történésnek? Képesek vagyunk-e hálával tekinteni rá? Ezek olyan kérdések, melyeknek megértése és megválaszolása tudatosságot kíván és ha nem is vagyunk mindig képesek akkor és ott meglátni a tapasztalást a folyamatban, később rájövünk, hogy anélkül a helyzet nélkül, ma nem lennénk azok akik vagyunk.
–
Hálásnak lenni: a nagymamám betegségéért
Életem eddigi legnagyobb kihívását jelentő élethelyzet három és fél évvel ezelőtt történt. 2008 februárjában Nagymamám, aki évek óta velünk élt, megbetegedett. Akkor még úgy tűnt, egy egyszerű tüdőgyulladásról van szó, amit az ő, bár 85 éves, de erős szervezete le tud küzdeni. Ahogy teltek a hetek állapota egyre csak rosszabbodott. A tüdőgyulladás mellett, azt megelőzően már elkezdődött nála valamiféle torokprobléma. Nehezen nyelte le az ételeket, eleinte pépesítve még meg tudta enni, később már azt sem. Onnantól kezdve folyadékban próbáltam pótolni neki a kalóriákat, de aztán elérkezett az az idő, amikor már az sem ment le. Szervezete elkezdett legyengülni, fürdetni kellett és csak segítséggel tudott közlekedni.
–
Hálásnak lenni: az együtt töltött időért
A betegsége alatt többször is felvetettem neki, hogy menjünk be a kórházba, de ő elzárkózott és olyan segélykérően nézett rám, hogy nem volt szívem erőszakkal bevitetni. Elkezdett infúziókat kapni otthon egy nővérke segítségével, ami azért kicsit javított az állapotán, de az erejét nem nyerte vissza. Aztán megtörtént az is, amitől a legjobban féltem, nem tudott többé felkelni. Számomra az volt a vízválasztó. Mindig úgy gondoltam, addig vagyok hajlandó őt ápolni, amíg saját lábán ki tud menni. Nem gondoltam, hogy ide jutunk és ilyen komoly választás elé kerülök. El kellett döntenem, hagyom őt a saját ágyában eltávozni, és ápolom a legvégsőkig, vagy magamra gondolok és feladom. Nehéz döntés volt, de meghoztam. Mama maradt. Nagyon kemény időszak következett. Végignéztem a teljes leépülését, ahogy az infúzió egy olyan stádiumba tartotta, ami már nem volt életnek nevezhető.
–
Hálásnak lenni: a megkönnyebbülésért
Ápoltam, mellette voltam, miközben az édesanyám szintén megbetegedett és kórházba került, majd olyan állapotban adták ki onnan, hogy felfekvései voltak és nem tudott lábra állni sem. (Viva magyar egészségügy, a beteg gyógyult!) Anyukámmal ezt megelőzően 5 évig nem beszéltem, de amikor Öcsém szólt, hogy segítségre van szüksége, azonnal félretettem sérelmeimet és mentem hozzá, őt is ápoltam. Ez csak egy hétvégén át ment, mert az állapota rohamosan rosszra fordult, és egyszerűen képtelenek voltunk mozgatni őt. Sikerült elintéznem neki az ország legjobb kórházát, majd elkezdtem egy otthont keresni neki, mert látszott, hogy többet nem tudja ellátni magát, de erre már nem volt szükség, mert egy héttel később a kórházban meghalt. A Mama viszont még kűzdött az életéért, bár egyre rosszabb állapotba került. Tudom, hogy joga lett volna hozzá, hogy megtudja, a lánya elköltözött, de képtelen voltam megmondani neki. Azt mondtam csak, hogy már jól van, ami végülis igaz is volt, még ha nem is a teljes igazság. Anyu március 30-án halt meg, a Mama május 6-án.
–
Hálásnak lenni: a testem jelzéséért
Halála előtt két héttel, egy alkalommal amikor az ágyban megpróbáltam megemelni és feljebb húzni, rosszul mozdultam és megroppant a derekam. Néhány nappal később, már nem tudtam lehajolni hozzá, térden állva végeztem a mosdatását és a többit. Nem tudtam ülni sem. Porckorongsérv lett a derekamban, ami egy kicsit sem csoda.
Az utolsó napokban, már sírtam a fájdalomtól, és attól, ahogy végignézem a Nagymamám haldoklását. Ekkor már az infúziót sem kapta, mert (állami döntés alapján) már nem kaphatta többet. Könyörögtem a Teremtőnek, hogy engedje már magához. Az utolsó este földöntúli nyugalmat láttam az arcán, a lelke már inkább volt máshol, mint a testében. Már nem érzett fájdalmat, csak a TV távirányítóját szorította magához, mint az utolsó dolgot, ami a fizikai síkhoz kötötte. Hajnalban, már az angyalokkal társalgott.
–
Hálásnak lenni: a korlátaim túllépéséért
Ennél keményebb dolog még nem történt velem, megtanított arra, hogy túl tudok lépni a korlátaimon, ha arra van szükség. Megtanultam, milyen erős vagyok, megbirkózom mindennel, ami elém kerül. Megerősödtem általa. Hálás vagyok azért, hogy megtapasztalhattam mindezt és azért is mert képes voltam felülemelkedni Anyukámmal kapcsolatos sérelmeimen. Még egy nagyon komoly tanulsága van számomra a történetnek, mégpedig az, hogy aki el akar menni, azt el kell engedni. Tudni kell, meddig szabad valakiben tartani a lelket és mikor történik már mindez értem, hogy elkerüljem a fájdalmat. Így utólag belátom, hogy Nagyikám szenvedéseit én magam nyújtottam azzal, hogy jobban akartam, hogy meggyógyuljon, mint ő maga. Ő már menni akart, de miattam maradt még, hogy nekem ne okozzon fájdalmat. Amikor ezt megértettem, és elengedtem, lelke boldogan folytatta létét az Örökkévalóban.
–
