De miért is vannak félelemmel teli gondolataink? Miért tűnik oly bonyolultnak megregulázni ezeket a gondolatokat? Miért nem élünk egyszerűen csak a szeretet terében? Miért bonyolítunk túl mindent?
Szeretet nélkül élni
Minden az elkülönültség érzésére vezethető vissza. Azt hisszük egyedül vagyunk, és nincs más, csak a saját erőnk. Azt érezzük meg kell küzdenünk az élet viszontagságaival, harcolnunk, erőlködnünk és akarnunk kell. De miért hisszük azt, hogy az élet küzdelem? Talán azért, mert ezt látjuk magunk körül és azt gondoljuk ez a természetes állapotunk. Ráfogjuk a világra, a körülményekre, másokra. Amíg ez a hozzáállásunk, csak áldozatként tudunk működni. De szeretet nélkül az élet valóban csak gyötrődés lehet.
Persze most azt gondolod: „de hát én szeretem a családomat, a barátaimat, jelen van a szeretet az életemben…” Én nem erről beszélek, hanem arról a szeretetről, ami akkor is jelen van, amikor kilátástalannak tűnnek a dolgok, amikor a párom, a gyerekem, a barátom nem azt csinálja, amit én szeretnék, amikor olyan helyzetben vagyok, amiről akkor még nem látom, miért is jó ez nekem. A szeretetről, ami nem vár semmit cserébe, csak van, áramlik és ad. De vonatkoztassunk most el egy kicsit konkrét személyektől és az irántuk érzett szeretettől.
Nézd meg az életedet! Te képes vagy a szeretet áramoltatására csak úgy? Ezzel kelsz és fekszel? Sugárzod magadból a szeretetet bármire és bárkire, aki szembe jön? Azért mert élni jó? Ha így van, akkor a te életedbe képtelen a félelem felütni a fejét.
De ha találsz olyan helyzeteket, amikor gondterheltnek érzed magad, aggódsz, neheztelsz, dühös vagy, egy borús képet vetítesz magad elé, vagy a múlt emlékei gyötörnek, akkor bizony jobb, ha elfogadod, hogy a félelem bekúszott az életedbe. A félelem csak ott jelenik meg, ahol nincs szeretet, hiszen a félelem és a szeretet nem létezhetnek egyszerre. És itt jön a képbe az elkülönültség.
.
Szeretet – egység, félelem-elkülönültség
Ha tudjuk, hogy egy nagy egész részei vagyunk, és rendelkezünk a nagy egész minden tulajdonságával, nem érezzük magunkat elkülönülve. Ha hinni tudunk abban, hogy a világunkban mindig az, akkor és úgy történik, ahogy az számunkra a legjobb, akkor elfogadóvá válunk. Ha ezzel az attitűddel tudjuk élni az életünket, nincs szükségünk arra, hogy aggodalmaskodjunk, bizonytalanok legyünk a jövőnket illetően, féljünk a váratlan és kiszámíthatatlan helyzetektől. Az ősbizalom állapotában élünk. Kevés olyan személyt ismerek, aki képes erre. Miért? Mert van egy „apró” kis probléma. Az elménk az elkülönültséget forszírozza.
Az elménk a nagy rendező
Folyamatos duruzsolás megy odabent arról, hogy: „milyen nehéz az élet,… mennyivel rosszabbak, vagy jobbak mások, ….alkalmatlan, vagy éppen felsőbbrendű vagy hozzájuk képest…. és az miért azt mondta, miért úgy, és egyébként is mindenki hülye,… te meg nem érdemled meg, hogy megkapd…” Az elménk hol mellénk áll és azt erősíti nekünk van igazunk, vagy ellenünk fordul és arról gagyog, nem vagyunk elég jók. Soha, semmivel sem elégedett, és folyamatosan azt erősíti, hogy el vagyunk különülve mindenki mástól. Mi meg nem akarunk lecsúszni dolgokról, nem akarunk kevesebbek lenni, így versenyzünk, harcolunk és tovább erősítjük az elkülönülést.
Hogyan lehet mégis megállítani a folyamatos párbeszédet ezzel a lehúzó belső hanggal?
Az egyetlen lehetséges megoldás az, ha tudatossá válunk rá. Nem vagyunk azonosak ezzel a hanggal, nem vagyunk azonosak az elménkkel, sőt a gondolatainkkal és az érzéseinkkel sem. Az elme hátráltat és megakadályoz abban, hogy örömteli életet éljünk, elfogadással forduljunk életünk szereplői, és helyzetei felé. Ha ezt észrevesszük, idővel nem tekintjük kompetensnek, nem hallgatunk az elme tanácsaira. És végre nem irányítja többé az életünket.
Szeretet, a valódi lét
Amikor tudatosan élünk, és teszünk azért, hogy felszabaduljunk az elme irányítása alól, képessé válunk meglátni az életünkben a tökéletességet. Meglátjuk, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül, sőt valamennyien összetartozunk. Határtalan erővel rendelkezünk, és mi magunk vagyunk a szeretet. Könnyedén kapcsolódunk a Forráshoz és tudjuk, nincs szükség rá, hogy erőlködjünk. Teremtőivé válunk a folyamatnak, könnyedén, elfogadással és szeretettel táncolunk át az életen. Persze ez nem egy rózsaszín élet, és én sem akarok rózsaszín képet festeni róla. Kihívásokkal szembesülünk továbbra is, de képessé válunk megoldani őket anélkül, hogy közben aggódnánk, félnénk, elveszettnek éreznénk magunkat. Vagy ha mégis kibillenünk az egyensúlyunkból, gyorsan visszatérünk a középpontunka, a szeretet által, egy szeretetteljes látásmódhoz.
