Lehet, hogy kétszer is elolvastad a címet, hátha rosszul olvasod, de nem. Akkor lehet, hogy rossz helyen jársz, ez nem az a blog, ahol… de mégis az. Biztosan megőrült ez a nő, hogy ilyen életellenes dologról ír, amikor már régóta köztudott, hogy a panaszkodás lehúzó szokás, és érdemes elkerülni.
A kérdés az, hogy azért nem panaszkodsz, és nem elégedetlenkedsz, mert mindennel békében vagy, esetleg azért, mert elkerülöd, legyűröd, hogy valami mást hitess el magadról, mint ami van?
És ez az előző mondat nagyon fontos mondat, ezen áll vagy bukik az egész!
Nem panaszkodás + béke = kiegyensúlyozottság
Nem panaszkodás + elnyomás = belső feszültség
Másik kérdés, mi a jobb, ha úgy teszel, mintha valami nem is lenne, vagy ha elismered, hogy az ott van és megváltoztatod?
Én utóbbi híve vagyok, mert a szőnyeg alá söprés élettani hatása nem túl jó!
Hozzáteszem, alapvetően egy roppant optimista emberke vagyok. De amikor mégsem, akkor hajlandó vagyok észre venni ezt. Mivel így élek, nem voltam vak meglátni, hogy vannak napok (tényleg ritkán, de akkor is!), amikor sportot űzök a panaszkodásból. Hogy a csudába lehet az – kérdezheted. Olyasvalaki, mint én, aki már 10 éve töretlenül dolgozik magával, és szakadatlan önmegvalósít. Hogyan juthat el oda, hogy valaminek a negatív oldalát látja meg, és ennek még hangot is ad. Ezt a kérdést magamnak is feltettem, és most beavatlak, mit ismertem fel…
Egyrészt, amikor elkezdek panaszkodni, akkor rögtön meg is szólal bennem a vészharang, hogy ez nem helyes. Aki tudatos, az nem panaszkodik. Akkor most vagy nem vagyok annyira tudatos, amennyire képzelem, vagy legtöbbünknek vannak ilyen pillanatai, csak sokan eltakarják, nem ismerik be. Nos, akkor én most nem szégyellem ezt, bevallom ország-világ előtt, a fiam szavaival élve: olykor „lejövök az életről”. Ez nem jó, nem rossz, csak van. Rajta vagyok, hogy ez ne legyen túl gyakori, néha mégis belemegyek a játékba, leginkább felcsípem valaki más frusztrációját.
Hát akkor nézzük a csodás nézőpontokat, amik felbukkantak itt
Egy, nem helyes panaszkodni, kettő, aki tudatos az nem panaszkodik. Érdekes nézőpont (ok), van egy (két) ilyen nézőpontom!
Ki a fene dönti el, hogy mi a helyes és mi nem. Másrészt meg, mi lenne, ha megengedném magamnak, hogy panaszkodjak, és olyan panaszkodós liba legyek, amilyen csak vagyok? Nehogy már rossz érzésem legyen emiatt, és elutasítsam ezt, sőt még rosszá is tegyem magam miatta! Pedig, ha beveszem, hogy nem helyes panaszkodni, akkor rosszá fogom tenni magam amikor mégis megteszem. Na nem. Nem fogom bántalmazni magam. Tegnap egy pillanatra megtettem, mert kifakadtam valami miatt, és ez később rosszul érintett. Mert már megint bevettem, hogy valamilyennek nem szabad lenni. Dehogynem. Bárki lehetek, akár panaszkodós liba is.
Tudod milyen felszabadítóak az ilyen felismerések!
És pontosan ezek miatt, legyünk hajlandóak bármi lenni. Mert olyan felismerésekhez juthatunk általa, ami sohasem lenne meg, ha eljátszanánk, hogy „neeem hozzám nem érhet már fel semmilyen helyzet, felette állok mindnek”. Én sohasem panaszkodom, és nem vagyok elégedetlen sem! Ha tényleg, akkor szuper, de ha csak maszk, akkor elszalasztunk egy jó lehetőséget az éberségre, a felismerésekre és a változtatásra!
Mindez nem azt jelenti, hogy ne ismerném el, hogy a panaszkodás nem éppen arra visz, amerre én menni szeretnék. A megengedés, nem jár együtt belenyugvással.
Nem azt mondom, hogy na, ilyen vagyok, és kész. Hanem azt mondom, oké, most ezt választottam, nem ez a legkiterjesztőbb irány, akkor hogy másképpen nézhetek rá arra a sztorira, és mit tehetek, hogy megváltozzon a viszonyulásom hozzá. Ez a tudatosság. Belementem valamibe, éber lettem rá, elismerem, hogy ezt csinálom, megengedésben vagyok vele, és megváltoztatom. Megérte? Abszolút!
A másik út az, hogy legyűrjük, elfedjük, takargatjuk, úgy teszünk, mintha ott sem lenne, mert jaj de pozitívnak kell lennem, azt mutatnom a világ felé, és még magamat is megetetem vele. Igazodni, valami hülye ideához, hogy mi a rossz és mi a jó. Csak tedd fel a kérdést: Ez előre visz?
Hozzáteszem, nem feltétlenül kell panaszkodni ahhoz, hogy észre vegyük, amikor egy nézőpont, ítélet befixál.
Bármilyen helyzetet enélkül is nagyszerűen és villámgyorsan megváltoztatunk. Arról sincs szó, hogy csak akkor működik ez az egész, ha kikiabáljuk azt, ami éppen zavar. Szóval a panaszkodás nem feltétel, ha mégis ez jön valamiért, akkor ez jött. És nem szükséges beleragadni, és fújni a magunkét.
Az egyébként elég vicces tud lenni, amikor közben pontosan tudom, hogy mit csinálok, és azt is, hogy milyen másik nézőpontot választhatnék, sőt azt is, milyen eszközöket használhatnék, hogy szinte percek alatt megfordítsam a dolgot. Olyan, mintha a lényem két különböző aspektusa (vagy két lény) társalogna bennem. Az egyik hátralépve érzékel, mintha a szomszédot nézné, a másik meg felcsípve a régi mintát erőlködik. Érdekes tapasztalás. Nem teszem jelentőség telivé egyiket sem.
Amiért írok erről, hogy tudom, nem vagyok egyedül ezzel.
Mielőtt megismertem az Accesst, sok vívódásom volt, úgy éreztem, nem élek helyesen. Rengeteget olvastam arról, hogy mi lenne az ideális, hogy kéne működnöm, hogy elérjem a magasabb tudatosságot. Egy csomó dolgot bekajáltam, és rengeteg mindent leépítettem magamból – amit, mint utóbb kiderült, nem is kellett volna -, amiatt, hogy megüssem a mércét. Rohadt egy dolog volt, amikor sorra ismertem fel, hogy több kárt okoztam magamnak, mint amennyit előre léptem. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármit is megbántam, lehet, hogy éppen ez kellett, hogy többé ne hagyjam magam agymosottá tenni. Ha akkor elém kerültek volna olyan írások, mint ez is, akkor hamarabb felébredtem volna szendergésemből, és kevesebb kanyarral kerültem volna közelebb önmagamhoz. Persze, a mi lett volna ha… fejtegetés teljesen felesleges, nem is megyek ebbe bele.
Tedd azt, ami neked működik!
Ha ennek felismeréséhez hozzájárulhatok, akkor már megérte megírnom ezt a cikket!
Ha ennél több támogatást is szeretnél, akkor erre lehetőséged van Access Bars egyéni kezelésen, vagy Access Bars tanfolyamon.
További információt a linkekre kattintva találsz!
