A legtöbben nehéz, felelősségteljes feladatként éljük meg milyen szülőnek lenni, mindaddig amíg fel nem ismerjük, hogy lehetséges ezt teljesen másként is nézni. Erről a másik lehetőségről szól ez az írás.

Szülőnek lenni felelősség!

Ezt halljuk lépten-nyomon, és piszkosul tele leszünk aggodalommal, amikor gyermekünk lesz. Nehogy baja történjen, nehogy elrontsam a nevelést, jó embert kell faragnom belőle, jaj csak nehogy elkallódjon. És ezt a rengeteg nyomasztó érzést, észrevétlenül, anélkül, hogy tudnánk róla, teljesen rá is nyomjuk a gyerekre. Így azért elég nehéz felhőtlen kapcsolatban lennünk vele, és kiélvezni azt, hogy milyen csodás kapcsolódásban vagyunk mi ketten.

A bennünk lévő kétség, hogy vajon jó szülő vagyok-e, szüntelenül jelen van a mindennapokban, olykor hangosan dumál a hang a fejünkben, máskor meg lappangva, de ott van az a piszok a mélyben. Aztán a gyerkőc bármit is tesz, azonnal bekapcsol az önhibáztatás, mit rontottam el, ami miatt így működik.

Megint csak előjönnek azok a rohadt ideák, mert a világban ebben is van egy csomó elvárás és ítélet, milyen az ideális szülő.

Eszerint az ideális szülő feláldozza magát a gyermeknevelés oltárán, és lépten nyomon a gyermekét teszi maga elé. Emiatt a legtöbbünk nagyon rosszul érzi magát, és tele van önmarcangolással, hogy ezt nem tudja, akarja megtenni. Mert az egészséges életösztönünk mindig azt súgja, hogy a saját életemben én vagyok az első. Ezt idővel persze a lehető legnagyobb mértékben elnyomjuk, csak hogy megfeleljünk az elvárásoknak, csak éppen ettől nem érezzük túl jól magunkat ebben a szerepben. S mivel feláldoztuk magunkat a gyermeknevelés oltárán, később elvárjuk, hogy ebből visszakapjunk valamit, és legyen hálás a gyerekünk ezért.

Már csak ahogy ezeket a sorokat olvasod, biztos vagyok benne, hogy érzékeled a szorítást, az összehúzódottságot, hogy ez mennyire nem kiterjesztő, és hogy ez senkit sem tesz boldoggá, még a gyermeket sem.

kisbaba

A Decathlonban minap, a pénztárnál, előttem egy kétgyermekes család várta, hogy sorra kerüljenek. A kislány nagyon cserfes volt, mindent megszeretett volna nézni, fogni, az apja meg folyton rászólt, hogy viselkedjen rendesen. Aztán már kiabált, és a kiscsaj sírva fakadt. Nem azt mondom, hogy a kiabálás helytelen. Van, amikor nagyobbat teremt, mint a simogatás. Ne zárjunk ki semmit, a kérdés az, hogy ott, abban a helyzetben, valóban szükség volt-e fegyelmezésre, vagy a szülő automatikus válaszreakciója volt. Szívesen megkérdeztem volna, hogy vajon mi az, ami miatt letöri a gyerek kiváncsiságát, és azt tanítja meg neki, hogy nem lehet önmaga? Milyen nézőpontjai vannak arról, hogy mi helyes és mi helytelen? És hova vezet ez? Nos, ez az apuka is, csak nagyon jó szülő szeretne lenni, és elhitte, hogy ez a hozzáállás szolgálja legjobban a gyermeke érdekeit.

De vajon tudjuk-e igazán, észre vesszük-e, hogy mi a jó a gyerekünknek, vagy csak eldöntöttük, hogy szerintünk mi a jó, és emiatt már nem is látunk meg mást?

Igen szülőnek lenni felelősség, de mi van, ha teljesen más értelemben, mint ahogy ezt eddig elhittük?

Mi lenne, ha nem nyomnánk el az éberségünket, és a reakciónk nem egy automatizmus lenne, hanem abból az érzékelésből fakadna, hogy mi az, ami most, itt, ebben a pillanatban működik? Nem a környezetet, nem az ideálokat akarnánk szolgálni vele, hanem a gyermekeink életét.

kislány a padon

Időről időre a gyermeknevelési szabályok gyökeresen megváltoznak, és homlokegyenest mást mondanak, mint az azt megelőzőek. Nézőpontok ütköznek, és egyetlen dolgot nem vesznek figyelembe ezek az általánosítások, azt, hogy minden gyerek más, és mások lehetnek az igényei. Akkor legalább mi, szülőként ne tegyük ezt a saját gyerekünkkel. Legyen minden „jó tanács”, vélemény, csak egy érdekes nézőpont. És azt tegyük, amit a pillanatnyi érzékelésünk mond. (Érzékelésünk, és nem a bevett nézőpontok, ítéletek!) Úgy fog tűnni, hogy elég következetlenek vagyunk, akik semmilyen szabályt nem követnek igazán. Viszont így bele tudunk lazulni a szülői szerepbe, és valóban együttműködni a gyerekünkkel.

Egyébként már ez is egy címke, hogy „szülő vagyok”. Már ez behatárolja, korlátozza, hogy bármi lehess.

Szülőnek lenni annyi, mint gondoskodni a gyermekünkről addig, amíg ő maga nem tud. Ennyi a feladatunk. Mi azonban kiterjesztettük ezt, és súlyos feladattá tettük. És ennek égisze alatt, beleszólunk az életébe, még akkor is, amikor már saját gyerekei vannak, és ellátja magát.

Az ember az egyetlen faj a földön, aki addig kapaszkodik a gyerekébe, amíg lélegzik, és ezzel teljesen meg is fojtja. Az ember az egyetlen faj a földön, aki magára veszi, és saját kudarcának tekinti a gyereke „rossznak” ítélt döntéseit. Mi vagyunk azok, akik magunkat hibáztatjuk, ha rossz jegyet hoz, ha rosszul választ társaságot, ha megromlik a házassága, ha nincs pénze. Mindezt azért, mert minden felelősségét átvállaljuk azzal, hogy mi vagyunk a szülei.

kisfiú macival

Hát így tényleg nehéz szülőnek lenni!

Milyen lenne az életünk, ha elengednénk az összes elvárást, döntést, ítéletet, amit eddig kialakítottunk, és teljesen más platformra helyeznénk a szülőséget? Mi lenne, ha bíznánk a gyermekeinkben, ha nagyrabecsülnénk a lényüket, és megengednénk nekik, hogy felfedezzék a világot, anélkül, hogy mi meghatároznánk, hogy mit is kell látniuk benne? Milyen lenne az életünk, ha felismernénk, meddig terjed a mi hatáskörünk, mi az, amivel a leginkább támogatjuk őket, hogy önmaguk maradhassanak, ahelyett, hogy megmondanánk kinek kell lenniük?

Mindjárt nem is lenne olyan nehéz szülőnek lenni, ugye?

Kíváncsi vagy hogyan tudsz belelazulni az életedbe, és könnyedén elvárások, megfelelés nélkül működni benne? Iratkozz fel a 21 TIPPre és küldöm neked:

Adatkezelési tájékoztató itt >>

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here