Többségünkben, egészen kicsi korunktól kezdve ég a vágy, hogy kivívjuk azok szeretetét, elismerését és tiszteletét, akikre istenként nézünk fel. Később ugyan meglátjuk emberi mivoltukat, azt, hogy távolról sem istenek, de addigra már belénk ég a megfelelési kényszer.

Miért ártalmas a megfelelési kényszer?

Gondolhatnánk, hogy nincs azzal semmi baj, ha ki akarjuk hozni magunkból a maximumot, legalább valami, vagy valaki inspirál a teljesítésre. De sajnos nem ilyen egyszerű a helyzet. A megfelelési kényszer, egy olyan erős késztetés a megfelelésre, ami szorongásos tüneteket, depressziót is okozhat. Lényege, hogy a másik ember elismerésének, szeretetének megszerzése érdekében tesszük, amit teszünk, és nem azért, mert ettől a cselekvéstől jól érezzük magunkat. Sőt! Nagyon sok esetben a megfelelni vágyás mögött éppen az van, hogy szívünk szerint egészen mást tennénk, de a szeretett, vagy ikonizált személy kedvéért saját álmaink, jóérzésünk ellen cselekszünk. Ráadásul a megfelelni akarással együtt jár az örökös „kielégítetlenség” is. Ha megfeszítjük magunkat sem tudunk elég jók lenni, mert akinek meg szeretnénk felelni, az szinte észre sem veszi erőfeszítéseinket, és mindig magasabb és magasabb elvárásokat támaszt velünk szemben. És mi csak állunk ott értetlenül és csalódottan, hogy még ez sem elég. Hát már sohasem lehetünk elég jók, sohasem kapunk elismerést tőle? Egyre csak fokozódik bennünk a szeretetlenség érzése és hajtunk és hajtunk és hajtunk…. Észre sem vesszük és máris maximalistává váltunk, aki folyamatosan a tökéletességre törekszik, de sohasem elégedett sem a saját, sem mások teljesítményével.

Nem vagyok elég jó – Maximalizmus a nevem

Persze ugye mondanom sem kell, hogy engem is mélyen érint ez a téma. Tudatosodási folyamatomat megelőzően azt gondoltam, milyen nagyszerű, hogy mindig jobbra és többre törekszem és nem elégszem meg egy „megfelelő” eredménnyel. Aztán észrevettem, hogy a saját maximalizmusom rendesen kiterjesztettem a környezetemre is és nem volt ember, aki meg tudott felelni az én igényeimnek. Odáig azért nem jutottam, mint édesatyám, aki ha 4-es osztályzatot hoztam anno, elismerés helyett megkérdezte miért nem 5-ös, de azért durván tudtam művelni a hozd ki magadból a maximumot szemléletet.
Nem emlékszem a pillanatra, mikor változott ez meg bennem igazán, azt hiszem pár évvel ezelőtt ismertem fel, ha megfeszülök sem fog elismerni az, akinek szerettem volna megfelelni és akkor elengedtem az egészet. Biztosan az volt már az utolsó, momentum, szakadozó cérnaszál, ami tartotta a maximalizmus címkét. Azóta, csak vállat vonok a kritikára és elégedetlenkedésre. „Ja, ez a te véleményed drága barátom, nem rólam szól!”-

Mire használjuk a maximalizmust?

Természetesen arra, hogy megvédjük magunkat a kritikától, bírálattól, hibáztatástól. Miért is kell attól védekeznünk? Azért, mert azt hisszük, hogy attól függ, mennyit érünk, hogy mit gondolnak rólunk mások. A teljesítményeink alapján ítélnek meg, és ettől függ saját értékítéletünk. Ha kritizálnak, bírálnak akkor nem vagyunk elég jók, nem feleltünk meg az elvárásoknak, nem érünk semmit. Ez persze egy tévhit, de mélyen belénk épült és nehezen szabadulunk tőle. Mint ahogy az is egy tévhit, hogy ha jók vagyunk, és mások igényei szerint működünk, akkor befolyásolhatjuk mit gondolnak rólunk. Ha megpróbálunk mindenkinek megfelelni, azzal csak azt érjük el, hogy a végén, már mi magunk sem tudjuk kik is vagyunk valójában. Annyi maszkot hordunk, hogy az alatta lévő igazi énünk elsorvad.

Hogyan oldjuk fel a megfelelési kényszert és a maximalizmust?

Az egyetlen út, ha felismerjük, hogy

1.) mások megítélését nem befolyásolhatjuk, és nem is kell,
Ahogy mi is, mindenki más is, a saját szemüvegén keresztül nézi a világot, nem tőlünk, és nem a cselekvéseinktől függ milyennek látnak minket. Csakis attól, mit gondolnak róla. Az, hogy mit gondolnak róla, azon múlik, milyen korábbi tapasztalataik, hitrendszereik vannak a látottakkal kapcsolatban.

2.) az, hogy mit hisznek rólunk nem számít,
Ha a viselkedésünk mindig attól függ, mi a jó a másiknak, akkor folyamatosan szerepet játszunk és nem önmagunk vagyunk. Elveszítjük azt, akik valójában vagyunk.

3.) a saját értékünk független attól, mit gondolnak mások.
Az önbecsülésünk kialakítása egy belső folyamat. Ha nem függetlenítjük másoktól, akkor az a környezetünkben lévő emberek megítélése szerint ingadozik. Ezt nem akarhatjuk, hiszen ezzel mások kezébe adjuk a saját erőnket.-

Nagyon fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy

1.) mindig, minden helyzetben kihozzuk magunkból amit tudunk,
Teljesen mindegy, hogy hogyan ítéljük meg utólag a helyzetet, akkor és ott arra voltunk képesek, a lehető legjobb döntést hoztuk, ami az akkori tudásunknak megfelelt. Soha ne hibáztassuk magunkat később, semmi értelme.

2.) amit csinálunk, az úgy tökéletes, ahogy van,
Ez összefügg azzal, amiről fent írtam. Az életünk egy adott pontján, a tudásunknak megfelelően cselekszünk, akárhogyan is ítélik meg mások, vagy mi a későbbiekben.

3.) a maximalizmus inkább a siker gátja, mint kulcsa,
A maximalizmus megakadályozza, hogy élvezzük az eredményeinket, hiszen úgy érezzük, hogy folyamatosan alulteljesítünk. Mivel nem érezzük elég tökéletesnek magunkat, folyamatosan kételkedünk magunkban, és el sem indulunk a megvalósítás útján.

4.) a megfelelési kényszer ellenszere az önszeretet.
A megfelelési kényszer célja, hogy elismerést gyűjtsünk be a környezetünkből, azért, hogy elég jónak érezhessük magunkat egy pillanat erejéig. Rövid időn belül újra hiányérzetünk támad és újabb küzdelembe kezdünk, hogy kielégítsük szeretetéhségünket. Az önszeretet szükségtelenné teszi, hogy mások szeretetétől tegyük függővé saját jóérzéseinket. Értékeljük mások szeretetét, de nélküle sem szenvedünk hiányt benne. Így a megfelelési kényszer okafogyottá válik.

Persze ennek megszüntetése egy folyamat eredménye. Ne várjuk magunktól, hogy egyik napról a másikra megváltozik. Adjunk időt magunknak arra, hogy megérjen bennünk a változás. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy ez egy létező dolog, hogy mi is beleestünk, máris megtettük az első lépést a változáshoz. Már csak kitartó munkára van szükségünk a folytatáshoz…

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here