Akik ismernek, tudják, hogy gyakran hangoztatom, hogy a gyermekkori történések, a szüleinkkel való kapcsolatunk alapjaiban határozza meg későbbi életünket. Ha valamelyiküknél rendezetlenül maradtak dolgok, akkor azok kihatnak a párkapcsolatunkra, anyagi helyzetünkre, a sikerre és még sok egyéb dologra. Nem elég tehát az aktuális problémáinkat rendezni, érdemes visszamenni az időben, és megoldani mindazt, amit talán mélyen eltemettünk. Érdemes ránézni, milyen módon ápoljuk a kapcsolatot a szülőkkel, hogyan gondolunk rájuk, van-e bennünk neheztelés, harag, netán gyűlölet. Akár kapcsolatban vagyunk velük jelenleg, akár nem, a tisztázatlan érzelmek megkeseríthetik életünket.

 

Kapcsolat a szülőkkel: a felszín és a mélység

Gyakran előfordul, hogy azt gondoljuk minden rendben van közöttünk, hiszen hetente találkozunk és néhány mondat erejéig el is tudunk beszélgetni velük. De mi van a felszín alatt? Vannak-e sérelmeink? Eszünkbe jutnak-e keserű emlékek, amikor megbántottak, talán akaratukon kívül? Vagy esetleg elmulasztottak valamit? Ha nem tudunk tiszta szívvel visszagondolni ezekre, akkor bizony van még mit megoldanunk velük kapcsolatban. Érdemes ehhez valamilyen segítséget igénybe vennünk, vagy egy technika, vagy egy hozzáértő személy képében.

Kapcsolat a szülőkkel: egy másik szemszög

Persze mi magunk is tehetünk annak érdekében, hogy a róluk kialakított kép változzon. Nagyszerű lehetőség, ha feltesszük a kérdést magunknak: Ahogy én látom a történetet az az egyetlen lehetséges látásmódja? Biztos, hogy jól látok mindent? Történhetett másképpen is? Ha így teszünk az agyunk megoldás keresési üzemmódba kapcsol, és talál pár másik szemszöget.
Egy másik lehetőség, hogy elkezdünk olyan dolgokra fókuszálni, amelyekért hálát érezhetünk velük kapcsolatban. Szüleink is, mint mindenki más, kihozzák magukból a legjobbat, amire csak képesek. Ha ezt elfogadjuk, akkor elkezdjük egy más oldalukat látni. Azt a jószándékot ami vezérelte őket. Még ha vétettek is rengeteg hibát, mindig is a legjobbat akarták nekünk.

 

Kapcsolat a szülőkkel: hálásnak lenni

Hálás vagyok mindazért a gondoskodásért amit tőlük kaptam, még akkor is, ha néha úgy tűnt, nem ez lenne számomra a leghatékonyabb megoldás. Hálás vagyok minden szeretetért, azokért is, amiben csak az erőszakot, az irányítást és az elnyomást láttam. Hálás vagyok a biztonságérzetért, és mindazokért, amik akkor természetesnek tűntek (ételért, melegért, tiszta ruháért stb.). Felnőttként már látom mennyit kellett azért dolgozni, hogy mindezek biztosítva legyenek. Hálás vagyok, hogy őket választottam szüleimnek, hiszen megtanítottak eligazodni és boldogulni ebben a világban. A többit magamnak kellett hozzátennem és ezért is hálás vagyok. Hálás vagyok, mert megtanultam lebontani a korlátaimat, a korlátozó hitrendszereimet, megtanultam elfogadni és elengedni. Mindezt nekik is köszönhetem, hiszen ők segítettek abban, hogy legyen mit lebontanom. Miközben ezen dolgoztam, rengeteget tanultam magamról és a világról! Köszönöm!!!!!

Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook
Pin on Pinterest
Pinterest
Tweet about this on Twitter
Twitter

4 Hozzászólás

  1. De jó, Kriszta, hogy így tudsz gondolni ezekre a dolgokra. Én még leragadtam az e hét eleji feladatnál… Hálával gondolni, köszönő levelet írni anyukámnak…(nekem egyik szülőm sem él már) Az a baj, hogy én nem gondolom, hogy a legtöbbet hozta ki magából. Azt gondolom önzőbb volt, és inkább a maga boldogsága volt fontosabb neki, mint az enyém, vagy bármelyik testvéremé… Nem biztos, hogy ez mindíg igaz volt rá, amikor kisebb voltam, nem emlékszem milyen volt velünk és senki sem tud már mesélni azokról az időkről… Nehéz feladat ezt így feldolgozni nekem. Elengedni elengedhetném, az talán menne, de jobb szeretném nem eltemetni, hanem feldolgozni…

    • Zsófi, ha úgy is érzed lehetett volna jobb, gondoskodóbb, szeretetteljesebb édesanyád, az nem jelenti azt, hogy ő nem hozta ki magából azt amit tudott. Bárhogy is reagáljunk dolgokra, mindig a maximumot adjuk, akkor is, ha esetleg az valaki más szemszögéből nem úgy látszik. Sőt utólag talán mi is úgy látjuk, hogy nem volt elegendő amit tettünk. De akkor ott, abban a pillanatban erre voltunk képesek. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor kevésbé hibáztatjuk magunkat, vagy mást. Nincsenek abszolút igazságok, csak szemszögek vannak és az segít az elengedésben, ha képesek vagyunk más szemszögből is nézni a dolgokat. Az elengedés pedig csak akkor történik meg, ha képesek vagyunk elfogadni és megbocsátani a másik ember működését. Amíg ez nem történik meg, csak magunkat büntetjük azzal, hogy haragot, neheztelést, vagy gyűlöletet érzünk. Amíg ezt érezzük a rezgésszintünk nem tud emelkedni és a szeretet sem képes megjelenni az életünkben. A hálagyakorlat nagyon sokat tud segíteni, hogy meglásd, édesanyád azzal, hogy olyan volt amilyen, mennyit segített neked abban, hogy azzá válhass, aki ma vagy. A nehézségek megélése során rádöbbenünk, mekkora erő van bennünk, a problémás kapcsolatokban meglátjuk azokat a mintákat, amik korlátoznak bennünket és így tudunk rajtuk változtatni. próbálj meg ilyen szemmel nézni a kapcsolatotokra és ilyen szemszögből megírni a hálalevelet. <3

  2. Szerintem meg az nem szeretet, ami erőszakos, irányít és elnyom. Az erőszak, irányítás és elnyomás, akárhogyan nézzük. Ez nem szemszög kérdése. És tiltakozom az ellen, hogy bármelyik gyereknek is hálásnak kéne lennie a szüleinek azért, hogy fizikailag, vagy lelkileg bántalmazták. Szerintem nem a szándék számít, hanem a tettek hatása. A szülőknek felelősségük van és nem helyes felmenteni őket ez alól. A gyerekeknek szerintem nem kell megbocsátaniuk, hanem miután feldolgozták a traumáikat és elgyászolták azt, hogy nem voltak szerető szüleik, esetleg eljuthatnak a megbékélésig. Ez komoly érzelmi munka és szakember segítsége is kell hozzá. Sokban osztom ennek a könyvnek a nézeteit: Susan Forward: Mérgező szülők.

    • Szerintem meg semmi sem fekete meg fehér. És nem a bántásért vagyunk hálásak, félreértettél valamit. Sokszor élünk meg bántásként dolgokat, amik nem azok, vagy amit nem annak szánnak, csak így sül el. Sokféle szülő van, a legtöbb nem velejéig rossz, és ha hibázik is, azt nem szándékos rosszakarásból teszi.
      A harag, a neheztelés nem az az energia, amiben azt tudjuk teremteni, amit valóban szeretnénk. Nem felmentjük őket a felelősségük alól, hanem elérjük, hogy mi magunk tovább tudjunk lépni. Ha egy életen át cipeljük a sérelmeket, azzal magunkkal tolunk ki. És igen, van amikor nem kell kapcsolatban lenni. Vannak olyan szülők is, akikkel nem érdemes egy térben lennünk. Az viszont fontos, hogy mi el tudjuk engedni a múltat. Akár kapcsolatban maradunk velük, akár nem. Ebben segít, hogy hlás tudjunk lenni azért, amit kaptunk tőlük, ha másért nem, akkor azért, amire ráébredtünk azáltal, akik voltak.

      A cikk több, mint 4 éves. Ma már valószínűleg másként fogalmaznám meg, sokkal egyértelműbben és hosszabban. 🙂

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here