Nézem az arcomat a tükörben.
Komoly vagyok.
Mintha elzártam volna magam a külvilágtól,
távolságot tartok.
Nézem az arcot a tükörben és egy idegen néz rám.
Nem, ez nem én vagyok.

Megyek az utcán, ismeretlenek jönnek szembe,
arcuk mosolytalan.
Elmerülnek gondolataikba, távol járnak,
talán nem is látnak.
Zordnak látom a világot,
szenvtelen emberek mindenhol.
Nincsenek színek,
csak saját szürkeségem tükröződik.

Látni sem bírom, befelé fordulok.
A felszínen csaták dúlnak, de a lelkemben zene szól,
halkan, alig hallhatón.
Mégis, valahogy fénye van.
Eltölt a szeretet, sejtjeim bizseregni kezdenek.
Áthat az élet, arcom felderül,
lelkem fénye útjára indul.
Mosolygós emberek jönnek- mennek,
már meg sem lep.
Tudom, azt mutatják meg,
ami bennem rezeg.

Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook
Pin on Pinterest
Pinterest
Tweet about this on Twitter
Twitter

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here