Mya tele volt bizonytalansággal. Tele félelemmel. A kétség mélyen befészkelte magát oda legbelülre, hiszen bárhogy is dönt, később úgy találhatja, hogy másképpen kellett volna. Hogy az a másik út, az jobb lett volna. Elviselhetetlennek érezte a döntése súlyát. Így csak állt, figyelmét a jövőre helyezte és megpróbálta kifürkészni, vajon mit hozhat az ismeretlen számára. De nem látott mást csak homályt és ez nagyon zavarta. Biztosra akart menni.

Milyen jó lenne, ha volna valaki, aki segítene, aki megmondaná, merre menjek tovább! Ha valaki megfogná a kezem és vezetne, és én könnyedén ráhagyatkozhatnék, megbízhatnék benne – gondolta magában, és máris őrületes képtelenségnek érezte az egészet. Csakis a saját erejében bízott, az meg éppen elhagyta. Borzasztóan fáradtnak és kétségbe esettnek érezte magát. Egyedül ebben a zajos és durva világban. Kihez fordulhatna, hová mehetne, kitől kérhetne segítséget? Egyedül volt. Egyedül  a kétségeivel, a döntésképtelenségével. Állt a nappaliban az ablak előtt, szemét a városi forgalomra vetette, és bámulta, ahogy az autók áradata halad el a ház előtt. Nem érezte, hogy része lenne ennek a világnak. Mindig is kívülállónak látta magát, nem illett bele a képbe. Nem szerette a városi életet, legszívesebben a hegyekben élt volna, ahol a legközelebbi ember is mérföldekre van tőle. Nem is tudta mit keres a városban, hogyan pottyant ide és miért nem tud elmenekülni innen. Sehogyan sem találta a helyét. Már tíz éve élt együtt a gondolattal, hogy meg kéne változtatnia az életét, de miután eddig már többször eljutott, valami mindig elakadt benne…

Nem tudta mi legyen a következő lépés. Hogyan változtathatna anélkül, hogy csalódást okozna a körülötte élőknek? Nem akart megbántani senkit, így maradt abban az életben, ami egyáltalán nem szórakoztatta, nem töltötte fel, és kicsit sem tette boldoggá. Már a kiégettség jelei kezdtek megmutatkozni rajta. Éjjelente nem tudott aludni, és ha mégis sikerült, gyakran felijedt. Nem volt kedve enni, és rossz hangulatban indult el otthonról reggelente. Napközben keveset beszélt, inkább magába zárkózva tette a dolgát. Munkatársai nagyon nem zavarták köreit, inkább távolságot tartottak tőle, úgy vélték jobb, ha békén hagyják. S mivel ő sem nagyon forszírozta a  kommunikációt másokkal, barátai is szépen lassan elkoptak mellőle. Egyedül a szűk családjával osztotta meg a gondolatait, és velük is csak módjával. Idős szülei a szomszéd utcában éltek, és Mya szinte minden nap felugrott hozzájuk. Nem emlékezett már, hogy ez miért alakult így ki, de most már tudta, hogy ez nem igazán volt jó ötlet, hiszen 30 évesen, nem ez kellett volna, hogy kitöltse a napjait. Mára oda jutottak, hogy ha valamiért nem volt lehetősége felmenni, akkor a szülei rossznéven vették a dolgot. Korábban tett ugyan erőtlen kísérletet arra, hogy ezen változtasson, és megértesse velük, hogy neki is van saját élete, amit szeretne élni, de az ellenállás, amibe ütközött meghátrálásra késztette. Fogalma sem volt arról, hogy hogyan álljon ki magáért, hiszen mindig meghajlott mások akarata előtt. Valahogy könnyebb volt kitérni a konfliktusok elől, mint kivívni azt, hogy tiszteljék és elfogadják a döntéseit.

Életed akadálya te magad vagy

.

És most itt volt ez a nagyszerűnek tűnő lehetőség. Egy év kiküldetés Kanadában. És ő ahelyett, hogy boldogan ugrott volna élete nagy kihívására, toporgott a nappalijában és azon tűnődött, megteheti-e a szüleivel, hogy elmegy ilyen hosszú időre? Ki merjen-e lépni a komfortzónájából, az ismert környezetéből, ahol már csukott szemmel is ismeri a korlátokat, a falakat, és nem érhetik meglepetések. Csak hallgatta a fejében a folyamatos karattyolást, ami soha egy pillanatra sem szűnt meg az elméjében:

Nem fog ez neked menni, nem is beszéled elég jól a nyelvet. Ki leszel szolgáltatva ott. És egyébként is, csak azért kaptad meg ezt a munkát, mert a főnököd meg akar tőled szabadulni, és ha hibázol, legalább kirúghat. És amúgy meg, hogy lehetsz ilyen szívtelen, hogy itt akarod hagyni a szüleidet, akik számítanak rád. Hát milyen ember vagy te? Ha elmész, lehet, hogy sohasem látod őket többé, mert belehalnak az aggódásba és a fájdalomba, hogy nem láthatnak téged….

És a hang csak mondta, mondta és mondta megállás nélkül. Kezdte elveszíteni a higgadtságát, pedig nagyon nem akart sírni. Igazából nem szokott hozzá, hogy ilyen mértékben kiadja magát. Szerette uralni az érzéseit, így legtöbbször elfojtotta a sírást is, ami időről időre feltörni készült benne. Most azonban képtelen volt irányítani a dolgokat. Szétesett minden, a vulkán kitörni készült. Mya már a félelemkönnyeit nyelte és egyre inkább meggyőzve érezte magát arról, hogy most sem lesz képes átlépni a saját árnyékát, és elkezdeni az igazi életét élni. A már jól bevált módszerhez akart folyamodni, elfojtani  a könnyeket, az álarcot visszahelyezni az arcára, és felvenni a szerepet amit a külvilágnak mutat. De most valami másképpen történt, mint korábban. A könnyek nem apadtak el, sőt egyre erőteljesebben törtek elő. Nem tudta uralni az érzéseit, nem tudta elnyomni a félelmeit. Szó szerint kicsúszott lába alól a talaj. Beleroskadt a fotelbe és kitört rajta a zokogás. Szabad utat engedett az érzelemkitörésének, nem mintha lett volna hatalma felette és hagyta, hogy a mélyből feltörjön az összes fájdalom, amit régebben letuszkolt a torkán. Most végre nem tett úgy, ahogy a jó kislányok tesznek, hanem valóban megélte a fájdalmát. Átengedte magán az elmúlt évek összes gyötrő bűntudatát, meg nem értettségét, nem vagy elég jó üzenetét. Az elnyomást, az alárendelődést, az áldozatszerepet, a megalázottságot. A könnyein keresztül is világosan érezte, hogy nem akarja már uralni őket, nem akar úgy tenni, mintha az egyetlen lehetősége az lenne, hogy mások igényeit kiszolgálja. Most valami megváltozott. Ahogy feltörtek az eltemetett indulatok, velük együtt a lázadás és megkönnyebbülés érzései is átjárták. Végre élőnek érezte magát, nem csak egy árnyéknak, aki vegetál. Persze azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy nem ússza meg ennyivel, hogy az alagút vége még odébb van, de most, hogy már bejutott, többé nem akart visszafordulni. Tudta, hogy itt a lehetőség, hogy végre átmenjen  az érzések tengerén és a fénybe jusson. Többé nem akarta elszalasztani a lehetőséget. Ki mondta, hogy az érzelmek kifejezése tilos? Ki mondta, hogy mindig minden körülmények között nyelni és viselkedni kell? Miközben ezek a kérdések villantak át az agyán, még a zokogás közepette is tudta, hogy a lehető legjobb helyen van most, és a legtöbb amit tehet, hogy megengedi magának ezt a szélsőségesnek tűnő reakciót is. Ha most édesapja látta volna, biztosan nem tetszően csóválta volna a fejét, hogy nem képes uralkodni magán.

Életed akadálya - te magad vagy

.

Órák teltek el, és bár a sírás abbamaradt, a fájdalom nem múlt el teljesen. De most életében először nem menekült el a fájdalomból, hanem megélte azt. És azt vette észre, hogy egyáltalán nem ölte meg. Nem is olyan elviselhetetlen. Sokkal elviselhetetlenebb volt a küzdelem, amivel el akarta kerülni. Évtizedek mentek el rá, miközben nem is élt, és ha igazán őszinte akar lenni magához, akkor egyáltalán nem sikerült elkerülni a fájdalmat, sőt. A kirobbanását elkerülte, igen. De milyen ára volt? Beköltözött az életébe és a felszín alatt mindig is gyötörte. Mint egy szálka, ami egyre inkább betokozódik és már a legkisebb érintésre is érzékennyé válik. Na, most kihúzza ezt a szálkát – döntötte el.

Biztosan lett volna más módja is korábban, hogy megszabaduljon tőle, hogy meggyógyítsa magát, de Mya a végsőkig halogatta. Nem mert szembefordulni vele, csak futott előle, mintha lenne hová. A mostani pillanatig. Már olyan méretűre nőtt benne, hogy nem nagyon maradt más választása, teljesen irányíthatatlanná vált, így hagyta, hogy az történjen, ami történni akar. Már nem kívánta irányítani, csak belemerült és átadta magát a magasabb erőknek. Ő is meglepődött mennyire megkönnyebbült.

Miután felszáradtak a könnyei és megnyugodott még hosszú ideig üldögélt a fotelben, elmerengve, kimerülten, gondolatnélküliségben. Békésnek érezte magát, és már nem akart mást, mint ebben a nyugalomban létezni élete végéig.

És most, hogy nem az elkerülés kötötte le az energiáit, elkezdett a megoldásra fókuszálni. Hogyan oldhatná meg a dolgot úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Hogyan értethetné meg a szüleivel, hogy ez neki fontos, hogyan kommunikálhatná, hogy ő mit akar. Hosszú évek óta először érezte magában a hitet és az erőt. Felszabadult a nyomasztó terhek alól. Tudta, hogy rengeteget kell még tanulnia önmagáról, és azt is, hogy vannak még előtte lebontásra váró falak. De valami megváltozott benne. Ott volt a belső tűz szikrája, és érezte, hogy van még valami. Nincs egyedül.

Ugye te is szeretnéd megérezni, hogy nem vagy egyedül, te is szeretnéd életed akadályait elengedni? Ne várj addig, míg az élet kényszerít a megoldásra, lépj te! Várlak az Akadályok elhárítása meditáción>>

 

Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook
Pin on Pinterest
Pinterest
Tweet about this on Twitter
Twitter

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here