Az élet bonyolult. Sokkal egyszerűbb is lehetne, de mi agyonbonyolítjuk. Folyton agyalunk: „vajon amit csinált azt miért csinálta…, és miért nem azt csinálta helyette? És ahogy rám nézett, minden benne volt…, lehet, hogy nem szeret…., de mit tehetnék, hogy mégis? Nem vagyok neki elég jó, már nem úgy néz rám…, és miért nem dicsér meg sohasem…. hogyan viselkedjek, hogy elfogadjon és szeressen?” És csak pörgünk, fűzve egyik gondolatot a másik után, teljesen elrugaszkodva a valóságtól. És mindezt azért, mert nem vagyunk képben, kik vagyunk, milyen értékeink vannak. Nem tudjuk, hogy a belső bizonytalanságunk a fő oka a paráinknak.

Van bennünk egy kép arról, milyenek vagyunk és észre sem vesszük, hogy az nem a valóság, pusztán az, ahogyan mások vélekednek rólunk.

önértékelés

 

Én a gimiben meg voltam róla győződve, hogy semmit sem érek. Folyton lázadtam, lázadásból rosszul tanultam, és legszívesebben világgá mentem volna, nem haza. A környezetemből folyamatosan azt a megerősítést kaptam, hogy nem vagyok elég jó, nem viszem semmire, nem érek semmit. Pokolnak éltem meg a világomat. Gyűlöltem azt, ahogyan éltem. Olyan unalmas és hétköznapi volt, de nem tettem semmit azért, hogy ne így legyen. Délutánonként órákon át álmodoztam, magam elé révedve a tankönyveim felett, és borzasztó bűntudattal zártam a napot, hogy aznap sem tanultam meg, amit kellett volna.

Persze csak arról volt szó, hogy nem abba az iskolába vettek fel, ahova menni akartam, és ahová felvettek, oda sem arra a nyelvre, amit tanulni akartam. A világ összeesküdött ellenem, legalábbis én azt gondoltam. Aztán jól megbosszultam azzal, hogy semmi sem érdekelt.

Jól jött volna néhány bíztató szó, támogató mondat, némi bizalom, hogy hisznek bennem, hiszen látszott, hogy nem arról van szó, hogy hirtelen elbutultam, de valahogy nem vették észre mire lenne szükségem, erővel, szigorral próbáltak a helyes útra téríteni, ami persze lehetetlen, nálam meg különösen. Így aztán sokáig abban a hitben éltem, hogy selejt vagyok…

Ugyanez rengeteg családban, sok-sok gyerekkel megtörténik, és olyan nyomokat hagy, melyeket aztán később felnőttként, nem hipp-hopp vetkőz le az ember.

09-48-45-995_950x510

Nekem azért sikerült, és később jelesre diplomáztam, de az a hiedelem, hogy nehezen tanulok, a mai napig bennem van.

A lényeg annyi, hogy amiatt, hogy a nehéz időkben nem támogatást, hanem elutasítást éreztem, leértékeltem magam. Akkor még nem tudtam, amit most tudok, hogy az, hogy mások hogyan vélekednek rólam, vagy a teljesítményemről semmit sem számít. Szerintem te is tudsz valami hasonló történetet a saját életedből, amikor a környezet minősítése határozta meg, kinek érezted magad. Talán ez még ma is így van?

Az egyetlen megoldás, ha felismered, hogy tökéletes vagy, csak nem tudod, mi mindent tudsz, viszont mások, és még a szüleid véleménye sem ér többet, pusztán egyetlen nézőpontnál.

Miért értékeled mégis túl, amit hozzád közel állók mondanak?

Mert azt tanultad, hogy tisztelettel tartozol nekik, és mert még mindig él a tudatalattidban az a téveszme, hogy ők mindent jól tudnak, és amit ők mondanak az szentírás. Pedig nem az. Csak egy vélemény, abból a szemszögből, ahonnan ők látnak téged. Bár felnőttél, és tudatod azt mondja, nem számít, mégis meg akarsz felelni nekik, ki akarod vívni az elismerésüket és a szeretetüket, ugyanúgy, ahogy gyermekkorodban. Akárhány éves is legyél, akármilyen viszonyban is legyél velük.

önértékelés

És még ott van  a párod, a gyermekeid, barátaid, a munkatársaid, a főnököd. Mind-mind mást mondanak, más megállapításokat tesznek rólad, és ha ezt elég gyakran elismétlik, akkor idővel elhiszed, hogy tényleg olyan vagy.

A probléma azzal van, hogy te mindannyiuknak meg akarsz felelni, hogy elfogadjanak és szeressenek. De hol jössz te a képbe?

Hol van az igazi éned? Az igaz önvalód? Hát az nincsen sehol, mert annyira  a végén következel a hosszú sorban, hogy el sem látsz odáig.

Pedig a valódi önértékelés ott kezdődik, hogy egyedül és kizárólag magadat teszed a sor elejére. Sőt, nincs is sor mögötted, mert az egyetlen, akinek az értékrendje meghatározó számodra, az te magad.

Meghallgathatod a többieket, ha azt szeretnéd, de sohasem hagyod figyelmen kívül, hogy ők nem a te életedet élik, nem a te bőrödben vannak, így nem is tudhatják, hogy te mit érzel, hogyan gondolkodsz és mit élsz át. Így minden értékítéletük is, csak a saját szűrőjükön keresztül érkezhet, ami nem biztos, hogy megfogadásra érdemes a számodra.

Csakis akkor láthatod magad reálisan, ha ledobsz magadról mindent, amit mások tettek rád.

Ezt úgy tudod megtenni, ha megvizsgálsz egyenként mindent, amit gondolsz magadról és megnézed, ki aggatta rád. Mennyi köze van a valósághoz. Garantálom neked, hogy, ha ezt megteszed, fel fogsz szabadulni. Olyan terheket dobsz le magadról, melyeket évtizedek óta cipelsz. És akkor ott lesz az a valaki, aki te magad vagy. Szeretni és értékelni fogod akit látsz. A középpontodba kerülsz, olyanná válsz, akiről lepereg minden, ami nem az övé, aki képes értékelni magát olyannak amilyen, aki nem akar megfelelni, akinek nincs szüksége külső megerősítésre és szeretetre, mert mindazt megkapja belülről. Akkor az önértékelésed reális lesz és igazi.

önértékelés

Ki akarsz lépni az „önértékelésem a külvilágtól  függ” csapdájából? Akkor ezen a folyamaton végig kell menned.

Meg kell látnod, hogy nem attól vagy értékes, hogy mit mondanak rólad mások, hanem attól, hogy te mit hiszel magadról.  Elhiszed-e magadról, hogy értékes és szerethető vagy, hogy képes vagy bármire, amit csak el akarsz érni. Akkor válhatsz sikeressé, és lehetnek harmonikus kapcsolataid.

Kezdd el ma a munkát, és iratkozz fel a KryaSpirit Iránytű, ingyenes önismereti mini tréningre>>

Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook
Pin on Pinterest
Pinterest
Tweet about this on Twitter
Twitter

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here