A kiszámíthatóság, a stabilitás, a rend az amire az ember törekszik, mióta világ a világ. Ezt tanuljuk, hajtjuk és pocsékul érezzük magunkat, ha nincs meg. De vajon mit nyerhetünk, és mit veszíthetünk azzal, ha ragaszkodunk ehhez? És mit hozhatna a változás? Erről szól ez az írás.

Ösztönösen rendet akarunk teremteni az életünkben. Szeretjük a kiszámíthatóságot, azt ha csukott szemmel is tudjuk hová kell nyúlnunk. Ezt igazi nyereségnek tartjuk, biztonságban érezzük magunkat tőle. De vajon valódi biztonság-e az, ami feltételekhez kötött, ami akkor van meg, ha bizonyos körülmények fennállnak? Jelen esetben a kiszámíthatóság léte a feltétele a biztonságunknak.

Lehet-e biztonságos bármitől is függeni?

Mennyi élet, áramlás, energikusság lehet ott, ahol vasmarokkal tartjuk a kezünkben az irányítást, és csak annyi változást engedünk be, amennyi még kiszámítható. Ez egyrészt lehet nyereséges, hiszen a biztonságunk megmarad, másrészt meg mekkora veszteség. Hiszen mi minden jelenhetne még meg, ami azért nem tud felbukkanni, mert nem adunk teret neki. Azért, mert az már túl van a belátható határokon, így túlságosan kockázatos lenne. Lehetséges, hogy elhittük, hogy van félni valónk, és emiatt van szükségünk a biztonságra? Mi van, ha ez nem igaz? Mi van, ha a félelem nem valódi, nem is létezik, és teljesen félreazonosítottunk valami mást?

lufik az égen

 

Egyre többen kezdjük felismerni ezt, és vagyunk hajlandóak áramolni az életünkkel. És ezzel megengedjük a változás lehetőségét

Lehetséges, hogy egyes életterületeken ez könnyedén megy. Míg más területeken, bármilyen változás álljon is be, automatikusan megpróbáljuk visszacsinálni és visszatérni a régi mederbe. És nem csak akkor, amikor kényelmetlen.

Sokszor igaz ez akkor is, amikor egyértelműen pozitív dolog alakul. Például nincs pénzünk, majd hirtelen lesz, mi meg villámgyorsan elköltjük. Ha mondjuk egyedül élünk, és végre betoppan a várva várt társ. Úgy érezzük elveszi a korábbi hatalmas terünket, így nem vagyunk már szabadok. Vagy éppen fordítva. Szakítás után túl nagy „űr” keletkezik, amivel nem tudunk mit kezdeni. És ez annak ellenére így van, hogy közben utáljuk a pénztelenséget, elegünk van az aktuális kapcsolatunkból, netán az egyedüllétből.

A rendet, a megszokottat, még ha ingerszegény is, ha beszűkíti is a lehetőségeinket, megszoktuk, mindennél fontosabbnak érezzük, és ha felbomlik, és valami más átveszi a helyét, akkor kényelmetlenül feszengünk benne. Az új helyzet nem felel meg annak, ami eddig volt, ezért tudattalanul úgy alakítjuk a dolgokat, hogy szűnjön meg a feszültség, a szokatlan érzés. Vagyis visszalépünk.

Mi a helyzet azzal, amikor korlátozó nézőpontoktól válunk meg?

A visszacsinálósdi előfordul akkor is, ha a nézőpontjaink, amik eddig korlátoztak eltűnnek és egy nagyobb tér nyílik ki. Több lehetőséget veszünk észre, elkezd pörögni az életünk. Szétesnek a régi minták, szokások és minden, ami eddig egyben volt. Amiről kialakult nézőpontjaink voltak, arra most csak értetlenül nézünk, a minta, amit lemásoltunk, bevettünk, átvettünk nincs többé, és ez szokatlannak tűnik. És akkor jön az ellenállás, „úristen mi ez, most mihez kezdjek, ismeretlen ez az egész, gyorsan csináljuk vissza azt, ami eddig volt”. Nem akarjuk a fura érzést, még nagyobb ellenállást vetünk be a változással kapcsolatban és elkezdjük visszaállítani az eredeti állapotot.

Igen az egyik lehetőség, hogy visszacsinálunk mindent, és hirtelen ugyanabban találjuk magunkat, mint korábban, amiből megint csak ki szeretnénk lépni, és kezdjük elölről. Mert azért valljuk be, hajt a változtatás igénye. Hozzáteszem, ebből az egészből semmi sem tudatosan zajlik. Sok esetben észre sem vesszük, hogy ezt csináljuk, csak értetlenül nézzük, hogy ugyanazon tengely körül forgunk évek óta.

Van más lehetőség?

Igen, van. Mi lenne, ha éberek lennénk arra, amit csinálunk? Itt kezdődik minden! Ott, hogy hajlandóak vagyunk kinyitni a „szemünket”, és ránézni a teremtéseinkre. Hiszen mindet mi hoztuk létre!

lufik

 

Mi lenne, ha inkább elismernénk azt a változást, amit létrehoztunk?  

Azt, hogy mekkora lépést tettünk, és hogy ez a kényelmetlenség, amit érzékelünk, csak átmeneti? Mi lenne, ha ránéznénk, hogy milyen nagyszerű lehetőségek rejlenek ebben? Mert végre letéptük a láncainkat, amik berögzítettek abba a helyzetbe, amik fogvatartottak minket, amik akadályozták az életünket! Mi lenne, ha éberek lennénk erre, és ahelyett, hogy visszafordulunk, kiélveznénk, hogy milyen könnyed és teres a testünk, az életünk és a lényünk?

Ha évek, évtizedek óta pörögsz ugyanabban az élethelyzetben, ha nem sikerül kiemelkedni a gödörből, ha dolgozol az ügyön, a happy end meg mindig elmarad, akkor érdemes lenne ránézni, hogy talán ez lehet a hátterében.

Ha hozzájárulás lehetek ebben neked, akkor várlak egyéni kezelésen.

Ha szeretnél még több ötletet, akkor iratkozz fel a 21 TIPP-re, a tudatos és örömteli élethez:

Adatkezelési tájékoztató itt >>

Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook
Pin on Pinterest
Pinterest
Tweet about this on Twitter
Twitter

2 Hozzászólás

  1. Szia Kriszti!

    Köszönöm a tartalmas és szép honlapodat!
    Köszönöm, hogy olyan témákról írsz, ami hatalmas hozzájárulás volt az életemhez.
    Pl. Célkitűzés és az odavezető út – csodák útközben történnek. c. cikk.
    Nagy igazság, hogy a célhoz vezető úton való maradás, pont annyira fontos, mint maga a
    cél elérése.

    Köszönöm Neked még egyszer!
    Remélem hamarosan találkozunk valamelyik tanfolyamodon személyesen is!

    Üdv: Póth Zsuzsi

  2. Szia Zsuzsi!
    Nagyon örülök a visszajelzésednek, és hogy olvasod az írásaimat! Köszönöm szépen! 🙂 Várlak tanfolyamon, amikor elérkezett rá az idő! 🙂

    Csodás napokat Neked! Kriszta

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here