Ülök a kanapén és régi megfakult képeket nézegetek. Életem és családom pillanatai megörökítve. Mennyi öröm és mennyi fájdalom, amiknek nagy része amúgy is beégett az emlékezetembe. Érdekes, hogy a fájdalmas részek valahogy erőteljesebben megmaradnak. A képeket szeretem, a kesergést egyáltalán nem. Mindig, amikor egy családtag elmegy, a fotói nálam kötnek ki. Érdekes, pedig – férjemmel ellentétben – nem is vagyok nosztalgikus „fajta”, keveset tekergek a múltban, a családi képekhez valahogy mégis ragaszkodom. Ritkán nézegetem őket, talán éppen azért, mert ahogy arra a rengeteg történetre gondolok, amiket ezek a fotók felvillantanak, nehézzé válik a lelkem, és így a kellemesnek tűnő múltidézésbe, valami furcsa szomorúság is vegyül. Ma is így van ez.

Tudom, hogy a múlt képes fogva tartani. Bezárni. Nem engedi megnyílni a lényem. Súlyos teherként nehezedik rám, ha hagyom. Mire a képek végére érek, mintha a múlt teljes terjedelmében jelenné vált volna. És ebben a pillanatban pontosan tudom, micsoda kiszúrás ez magammal. Olyan, mintha kinyitnék egy ajtót, és vagy vágyakozva, vagy elborzadva tekintenék be rajta. Egyik sem kiterjesztő, egyik sem építi a jelent. Tudom, hogy ez a történet, nem egyedülálló, és ha magadra ismersz benne, akkor üdv a csapatban! De ne hagyjuk itt abba…

Minek csináljuk ezt magunkkal?

Talán azt hisszük, hogy a múltunk megértése, vagy pusztán a nem felejtés megvéd. Netán irányt mutat. Emiatt cipeljük magunkkal, és folyton bevillannak, sőt mi magunk idézzük fel (nem csak fényképek nézegetése közben), attól tartva, hogy a múltunk nélkül elveszettek, gyökértelenek lennénk…

Hallottam valakitől, hogy nem tart meg fényképeket, nem tart meg emléktárgyakat, nem kötődik hozzájuk. Megértem őt, és ha neki ez működik, nagyszerűen csinálja, én mégsem teszem meg. Mert mi van, ha most úgy érzem nem kellenek, de holnapután, meg szívesen nézegetném? Ha kidobom, az végleges. Onnan nincs visszaút. Mi van, ha elfelejtem nagyapám arcát? Vagy a gyerkőcöm kicsiny szőke fejecskéjét? Mennyi szeretet is van azokon a képeken! A fájdalmas dolgok mellett.

Így a képek maradnak.

Most mégis szeretnék húzni egy vonalat, és a múltat ténylegesen magam mögött hagyni. Nem tépelődni azon, ami történt, és nem felidézni azt, ami fájt. Egyszerűen elismerni, hogy az akkor volt, és most meg már valami más van. Hogy a képek nézegetése többé ne legyen keserédes elfoglaltság.

Ahogy a magas láz kiégeti a vírusokat, úgy szeretném én kiégetni magamból a múlt hatását a jelenemre. Hogy elő se jöjjön egy óvatlan pillanatban. Mert már nem számít. Vége. Egész jól haladok ezzel, sok tekintetben sikerült már elérnem ezt, de nem teljesen, vagy inkább nem mindenben.  Talán mert, azokban a témákban nem volt igazi elhatározás bennem, hogy ezt megtegyem.

Mi az, ami a leginkább fájdalmas?

Fura, de bármi. Úgy értem, hogy egyetlen, nem túl jelentős mondat is be tud úgy vésődni, hogy aztán évek múlva is felszántja az eget.

Mivel már éveket tettem abba, hogy feloldjam a múlt terheit, megértsem mások motivációit, hogy mi miért történt, ez mégsem vezetett eredményre, ideje volt elismerni, ennek nem ez az útja. Nem kell feloldani őket, csak meghozni egy elhatározást, hogy többé ne legyenek jelen. Nem beengedni őket az ajtón. (Ebben azért még lehetett némi ellenállás, és talán ezért is nézegetek ritkán fotókat.) Nem adni teret. Fényképekkel, vagy anélkül, ez részletkérdés, de azt választani, hogy csak a jelen van. Minden egyes nap. A tegnap az már múlt, akár készült róla fotó, akár nem.

Most ahogy itt ülök, fotókkal a kezemben, fel kell ismernem, nem is a fotóval van a „baj”.

Csak azzal, amit a fotók előhoznak. És csak azt tudják előhozni, amit még nem rendeztünk le. És persze ezek a kurva emlékek azért fel-felbukkannak, fotók nélkül is. Olyanok, mint a szúnyogok. Hessegeted őket, és amikor elalszol, megcsípnek.

De vajon ezek az emlékek nem ugyanolyanok-e, mint bármelyik gondolat, amelyik megjelenik a térben, és ha nem akarjuk, nem csípjük fel. Csak hagyjuk, hogy tovalebegjen. Jön egy emlék? Hurrá! Megnézem jobbról, megnézem balról, és nem kapaszkodom bele. Hagyom, hogy elszálljon, és közben tudom, hogy jön majd a következő is, és azt is elengedem, anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelnék neki.

Szóval a „gond”, mindig ott kezdődik, hogy nem csak egy érdekes látványosságnak tekintem, ami felbukkant, hanem energiát adok neki és ezzel marasztalom.

Aha, tehát nem is az emlékről van itt szó, hanem arról, amit hozzá kapcsoltam. Az emlék nem jó, nem rossz, csak egy emlék. Ami kizökkent, ami elkeserít, az csak az a nézőpont, az ítélet, amit hozzá kapcsoltam.

A fotó sem jó, vagy rossz, csak egy fotó. Az hogy mit ébreszt bennem, mit juttat eszembe, az már rajtam múlik. Mi az az ítélet, amit ha levennék róla, megváltoztatná ezt az egészet? Lehetne a múltidézés egy örömteli dolog? Lehetnének az emlékeim azok, amik, egyszerűen csak emlékek?

A múlt (sérelme) akkor tud fogva tartani, ha folyton energiát adunk neki, belekapaszkodunk, és dédelgetjük. Fűzögetjük magunkban, mintha azzal előrébb lennénk. Mazochista szokás. Mi lenne, ha nem csinálnánk? Hisz van más út…

Szeretnél egy más valóságot? A múltat elengedni végre? Akkor gyere el egy Access Bars tanfolyamra, és tedd meg az első lépést…

Cikk megosztása: Share on Facebook
Facebook
Pin on Pinterest
Pinterest
Tweet about this on Twitter
Twitter

Szólj hozzá!

Please enter your comment!
Please enter your name here